Sajdik hóemberei

Sajdik Ferenc különösen kedveli a kék színt. Ezért aztán szívesen fest olyan képeket, melyeken tobzódhat kedvenc színében - például télieket. Egy-egy havas festményén a kék megannyi árnyalata megjelenik, a türkiztől az akvamarinig, a királykéktől az enciánig...

- Jaj, hagyd már azt a kéket... - zsörtölődik néha Marika, a felesége kedvesen. Ilyenkor Sajdik más színekhez nyúl - egy időre legalábbis. Aztán persze előveszi újra a kedvenceket, mondván, téli képeket nehéz lenne kék színek használata nélkül megfesteni.
Gyönyörűek Sajdik Ferenc havas grafikái! Emlékszem az egyik első elragadó képére ebben a témában, amelyet egy képeslaphoz készített évekkel ezelőtt: hó födte domboldalon lovas szán fut lefelé, rajta a család apraja-nagyja, akik szemmel láthatóan élvezik a telet. Följebb hóba temetett, aprócska házak, az egyik udvaron kucsmás öregember áll a kút mellett - talán a nagypapa, aki már nem fért fel a szánra, vagy otthon maradt a jószágokkal... A dombok fölött fenyves, égbe nyúló fenyőfákkal, melyek teteje már rá se fért a képre. Békés hangulatú, megkapó festmény, melyet Sajdik a tőle megszokott eszközökkel: színes ceruzával, pasztellel és akvarellel készített.

Hócsillám és Kalapos...

Ám még nem szerepeltek rajta a hóemberek, melyeket viszont az utóbbi esztendőkben mind több téli grafikájára odarajzol. Sajdik hóemberei eleinte csak ketten voltak, egyikük fiú, a másikuk lány. A művész családja, amikor meglátta őket az egyik kép sarkában üldögélni egy padon, azt kérte tőle, hogy attól az alkotásától soha ne váljon meg. A két kedves hóemberben ugyanis őket látják: Marikát és Ferencet. Úgyhogy a kép a mai napig megvan; nem eladó.
Később a hóemberek önálló életre keltek a karikaturista művein: egyre többen lettek, már beszélgettek egymással, bemerészkedtek a nagyvárosokba is, főszereplőkké léptek elő. Időnként megszólítják őket az emberek, vagy épp fordítva, ők szólnak - persze, emberi nyelven - a többi szereplőhöz. Sőt, az egyik képen egy szerelmes hóember odáig jutott, hogy szerelme és a saját nevét a képet betöltő, hatalmas fa törzsébe véste. Az állatok és az ágakon ülő színes madarak száj- és csőrtátva bámulták őket.
Karácsony közeledtével mindig várom, hogy a levélszek-rényben megtaláljam a borítékot, melyet Sajdik Ferenc az ő jellegzetes kézírásával címzett. Már mielőtt kibontom, biztos lehetek benne, hogy a kék szín - és talán a hóemberek is - ott lesznek majd a saját grafikája alapján nyomtatott ünnepi üdvözlőn.

- A tűz mellett majd megmelegszünk...

                         

- Nem tudok betelni a rajzaiddal - vallottam meg a minap lelkesen a Kossuth-díjas művésznek.

- Én meg nem tudok betelni a rajzolással - válaszolta őszintén.
Így azután napról-napra újabb és újabb művek születnek a rajzasztalnál, melyek derűvel töltik el a szemlélők szívét. És mivel lassan közeleg a tél, reményeink szerint egyre több szelíd lelkű, vidám hóember születik majd Sajdik Ferenc varázslattal teli, kék színekben pompázó téli festményein...
                                                                                                                                Szűcs József