Sajdik-groteszkek

Sajdik Ferenc: Groteszk tárlat című kiállítása április 6-áig tekinthető meg Újpesten

Kernács Gabriella és Sajdik Ferenc a megnyitón

- Nem kellene odavinni neki egy széket? - súgja a mellettem helyet foglaló, ősz hajú asszony, fejével Sajdik Ferenc felé bökve. - Azt mondják, már nyolcvanhárom éves! - És sokatmondóan néz rám.
Mosolyogva megrázom a fejem, mert elképzelem, hogy miközben Kernács Gabriella művészettörténész a műveit és őt magát méltatja megnyitó beszédében, Sajdik fesztelenül feljebb húzza nadrágszárát és leül egy székre a közönséggel szemben. Ez olyan groteszk lett volna, mint egy valódi karikatúra...

Szeretem Sajdik Ferenc műveit és szeretem, amikor Kernács Gabriella beszél, sőt mesél róluk. Ezen a hétfői megnyitón is végig veszi a kiállított alkotásokat, kiemeli azokat az apró részleteket, amelyeket mint átlagos szemlélő, talán észre sem vennénk. Szavaival, gondolataival hozzá tud adni ezekhez a nagyszerű grafikákhoz, teljesebbé téve az élményt a nézők számára.

Sajdik Ferenc hosszú és gazdag pályáját már számos díjjal elismerték. Többel, mint hazai karikaturistáét eddig bármikor. Munkácsy-díj, Réber-díj (ez utóbbi igen jólesett Sajdiknak, mivel a szakma ítélte oda) ugyanúgy megtalálhatók a lajstromban, mint a 2012-es Prima Primissima- és a tavaly kapott Kossuth-díj!
- Kajánnak kellett volna megkapnia először - mondta Sajdik Ferenc a tőle már megszokott, meghökkentő szerénységgel. Nem volt ott az ünnepségen, a díjat leánya, Zsuzsi vette át.
- Nagyon csúszott az út - mondta hunyorogva Sajdik, mikor a miértről kérdeztem. Aki ismeri őt, tudja, milyen kevéssé szeret szerepelni, az önmutogatás mennyire távol áll tőle. Ez az egyik oka, hogy televíziós szereplést a számos felkérés ellenére sem igen vállal, kamerák előtt nyilatkozni, pláne nagyközönség előtt megszólalni - hovatovább ezer szempár előtt akár csak pár lépést is megtenni -: ez élete legnagyobb próbatételei közé tartozik...

A látogatók nevettek vagy elgondolkodtak
a karikatúrákat nézve

Ezen a kora tavaszi megnyitón, hétfőn azonban találkozhattunk és válthattunk pár szót vele. A művésszel, akinek humorát, de őt magát is oly kevéssé kezdi ki a múló idő. Grafikái frissek, színesek, humora jóindulatú, szerethető. Tőle megtanulhatnánk, hogyan kell a derű segítségével kifogni a szelet bármely vitorlából. Mikor szembe dicsérem, azt mondja:
- Még gyerekkoromban kaptam pasztellt ajándékba, azóta pasztellezek.
- Sokan kaptak pasztellt gyerekkorukban - felelem, mire elmosolyodik.
Emlékszik rá, hogy szerettem volna egy képet tőle, amelyre időközben valamelyik családtagja "lecsapott". Azt mondja:
- Nem hoztam el, féltem, hogy leemeled a falról.
És nevetünk.

A szomszédos színházteremben közben ősbemutató zajlik. Hát (m)ilyenek a macskák? címmel elkészült Sajdik Ferenc legújabb rajzfilmje, a kiállítás-megnyitót követően folyamatosan vetítik. A nézők benn maradnak, újra nézik a vidám képsorokat, nagyokat kacagva a találó poénokon.
Egy alkalommal megkérdeztem Sajdiktól, milyen állatot rajzol a legszívesebben?
- Messze a kutyákat - válaszolta. Ehhez képest olyan pontosan fogja meg a macskák tulajdonságait, szokásait, hogy az ember két nevetés közt rácsodálkozik: téééényleg ilyenek! Humánummal, szeretettel nyúl az állatos témákhoz. Egy tévéinterjúban mosolyogva mondta:
- Egy pókot sem ütök agyon. Csak rajzolom őket... jó rondára. Ez az én bosszúm...

Sajdik Ferenc újpesti kiállítását április 6-ig tekinthetik meg az érdeklődők az ifjúsági ház Új Galériájában (1042 Budapest, István út 17-19.).                                               (Szűcs József)